Lajhárok, övesállatok, hangyászok 2017. február 9.

A hangyászok, a lajhárok és az övesállatok első látásra nem nagyon hasonlítanak egymásra. Bár, aki látott már kölyök lajhárt és kölyök sörényes hangyászt (és bizony Állatkertünkben erre van lehetőség), némi hasonlóságot mégiscsak felfedezhetett közöttük. A látszólagos különbségek ellenére ezek az állatok rokonságban állnak egymással. A természettudósok összefoglalóan vendégízületeseknek nevezik ezt az állatcsoportot. Valahogy mégis kevesebbet hallani róluk, mint mondjuk a patásokról, a ragadozókról, a rágcsálókról, vagy éppen a cetekről.

Mivel Állatkertünkben hangyászokat, lajhárokat és tatukat (ez utóbbiakat két faj is képviseli) is láthat a közönség, a róluk készült kisfilmmel szeretnénk egy kicsit jobban megismertetni őket az állatbarátokkal. A cikk további részében pedig néhány érdekességet is elmesélünk róluk.

A vendégízületesek fejlődési iránya meglehetősen ősi, és már korán különvált a többi méhlepényes emlősétől. Az állatcsoport igazi fénykora a harmadidőszakban, illetve a negyedidőszak első felében volt. Sokkal több fajuk létezett, és előfordultak közöttük valóságos óriások. Élt például olyan szárazföldi őslajhár, amely hat méteresre nőtt és három tonnát nyomott. Sőt, egy olyan óriási övesállat maradványait is megtalálták az őslénytankutatók, amelynek páncélját az ősember akár kunyhóként is használhatta.

Bár a jelenkori vendégízületesek nem nőnek meg ekkorára, a ma élő fajok is számos érdekes tulajdonsággal bírnak. A tatuk közé tartozó matakó hátát például más övesállatokhoz hasonlóan irhaeredetű csontos páncél védi. A páncélt alkotó pajzsok és övek közötti ízesülés azonban olyan rugalmas, hogy az állat képes szinte tökéletes labdává gömbölyödni, ha veszélyben érzi magát. A tatuknak egyébként vannak más furcsa szokásai, több fajuk hajlamos például arra, hogy amikor csak lehet, egypetéjű négyesikreket hozzon a világra. Állatkerti körülmények között pedig szeretik a joghurtos müzlit.

A sörényes hangyásznak nagyon hosszú, kiölthető, féregszerű nyelve van. Ennek nagy hasznát veszi, amikor a termeszvárak lakóihoz szeretne hozzáférni. Ám mivel tápláléka apró, szája is csak éppen akkora, hogy a nyelvét ki tudja ölteni, majd a rátapadt hangyákkal, termeszekkel együtt vissza is tudja húzni. Fogai viszont egyáltalán nincsenek. Vannak azonban hatalmas karmai, amelyek nemcsak a termeszvárak betonkeménységű falának felszakítására alkalmasak, hanem hasznos önvédelmi fegyverek is egyben. A sörényes hangyász fenyegetően feltartott mellső lábai láttán még a jaguár is gondolkodóba esik.

Ami pedig a lajhárokat illeti, közmondásos lustaságukat mindenki jól ismeri. A németek egyenesen Faultier, vagyis „lusta állat” néven emlegetik őket. A dolog azonban úgy áll, hogy amikor lustának nevezzük a lajhárokat, nem vagyunk igazán korrektek. Megfontolt tempójuk ugyanis egyrészt arra vezethető vissza, hogy természetes táplálékuk nem éppen gazdag energiában, vagyis a szervezet nem jut olyan sok „üzemanyaghoz”, hogy abból lendületes vágtákra is fussa. Másfelől, a sietős lajhárt észreveszik a ragadozók, ami nem épp szerencsés dolog a lajhár életminősége szempontjából. Így inkább marad a fontolva haladásnál. A meg már csak „hab a tortán”, hogy amíg szinte minden „normális” emlősnek – beleértve az embereket is – hét nyakcsigolyája van, addig a lajhároknál a nyakcsigolyák száma egyes fajoknál 9, de a nálunk bemutatásra kerülő fajnál csak 6 nyakcsigolya van.

Sajnos a vendégízületesek több faja is ritkulóban van. A természetes élőhelyek eltűnése mellett némelyikük megritkulásában furcsa módon a turizmus és a népzene is szerepet játszik. A charango nevű népi pengetős hangszert ugyanis Dél-Amerika egyes területein, főképp Bolíviában gyakran tatuból készítik, méghozzá nemcsak helyi használatra, hanem ajándékboltokban árult emléktárgyként.