Párduclesen 2018. június 4.

A régi idők aprócska állatkerti ketreceiben – amelyek nem is olyan rég még világszerte mindenütt elterjedtek voltak – nem volt nehéz megtalálni az ott bemutatott állatokat. A látogató rendszerint első pillantásra meglátta őket. A mai korra jellemző, nagyobb, tágasabb, és legfőképpen változatosan berendezett kifutók esetében viszont előfordul, hogy 1-2 másodperc alatt nem lehet megtalálni az állatot, hanem néha 10-20 másodpercet is rá kell szánni a dologra.

Ez fontos tudnivaló, mert akik a múltban, amikor még a régimódi ketrecek uralták az állatkerteket, megszokták, hogy minden állatot azonnal meglátnak, a mai kifutókkal szembesülve előfordul, hogy már pár másodperc után feladják a keresést azzal, hogy „itt nincs is semmi”. Pedig csak egy kicsit kellene a szemükkel a kifutó különböző részeit tovább pásztázni.

Érdemes rászánni az időt például a perzsa leopárdok – más néven perzsa párducok – kifutójának alaposabb megszemlélésére. Az itt lakó leopárdpár, Čezi, és a nemrégiben érkezett Akhum sokszor a páncélüveg közvetlen közelében tartózkodik, így ilyenkor már a kifutó felé közeledve, messziről megláthatja őket a közönség. A legmelegebb órákban azonban ezek a nagymacskák is szívesen húzódnak vissza a kifutót tagoló növények árnyékába. A régi típusú ketrecekben ezt nem tehették volna meg, itt viszont számítani kell arra, hogy ha nem látjuk őket elsőre, akkor az ilyen típusú helyekre érdemes irányítani a tekintetünket. Általában jó eredményre vezet, ha az ember felteszi magában a kérdést, hogy hová bújnék, ha leopárd lennék. Az erre legalkalmasabbnak látszó helyen ugyanis rendszerint mindjárt meg is lehet látni a keresett állatot.

A terepen, szabad természetben megfigyeléseket végző kutatók is hasonlóképpen járnak el, ami egyúttal azt is jelenti, hogy ha egy korszerű kifutóban igyekszünk megfigyelni a benne lakó állatokat, az egy kicsit emlékeztet a vadonbeli, terepi állatles izgalmára, hangulatára is.