Rácsláma – egy új korszak kezdete 2016. július 21.

Jubileumi cikksorozatunk legutóbbi részében az 1986-tól 1994-ig terjedő időszakot elevenítettük fel. Mostani írásunk 1994 márciusánál veszi fel ismét a történet fonalát. Ekkor nevezték ki az Állatkert főigazgatójának prof. dr. Persányi Miklóst. Amikor az intézmény irányítását átvette, a kert egészen másként nézett ki, mint manapság. A patinás, régi épületek szinte mindegyike igen rossz állapotban volt, tatarozásra, javításra, felújításra szorult. Illetve korszerűsítésre is, különösen az állatok elhelyezése szempontjából. Az állatok férőhelyeit ugyanis – kevés kivétellel – ekkor még mindig azok az épített keretek határozták meg, amelyeket 1912-ben helyesnek gondoltak. Nem meglepő azonban, hogy nyolcvan év elteltével ezek az állattartó terek már egyáltalán nem voltak korszerűek.

A nagyközönség számára az új idők első jele a mindenütt jelen lévő rácsok eltüntetésére irányuló program. Bár a rács önmagában még nem ördögtől való dolog, sőt, sok esetben az állat számára plusz mászási lehetőséget is jelent, nagyon sok olyan állattartó hely volt ekkoriban, ahol a rácsok alkalmazása mellett jóval korszerűbb és esztétikusabb, a zavartalan szemlélődést jobban elősegítő megoldásra is lehetőség kínálkozott. Az első ilyen változtatás a lámák akkori kifutóját érintette: ez a Nagyszikla oldalában volt, nagyjából ott, ahol ma a szecsuáni takin kerül bemutatásra. Az állatokat itt egy óriási, eredetileg fehérre festett, de ekkorra már itt-ott rozsdásodó vaskerítés választotta el a közönségtől. A lámák tartásához ilyen rácsozat teljesen felesleges volt (nem is nekik, hanem a pödröttszarvú kecskéknek épült több mint egy évtizeddel korábban), éppen ezért le is bontották. Helyette egy sekély, szolid szárazárok került a közönség és a lámák közé, amely elegendő volt annak megakadályozására, hogy az állatok a közönség közé kijöjjenek, ugyanakkor nem volt semmi, ami a zavartalan szemlélődést akadályozta volna. A lebontott, több tonnányi vasrácsból egy lámaszobor – rácsláma – készült, amely az új idők jeleként a főbejáratnál került felállításra.

A régi épületek felújításának, illetve az állattartó terek korszerűsítések megkezdése mellett több más sürgető problémával is szembe kellett néznie az új főigazgatónak. Az egyik ilyen gond az elefántbika ügye volt. Arun, az akkori hím elefánt ugyanis ekkorra már egy ideje nagyon fájlalta az agyarát. Ennek oka az elefántbikák természetében keresendő.

A hím elefántoknál ugyanis létezik egy sajátos időszak, a musth (e: mászt), amely a szaporodással van összefüggésben. Nagyon leegyszerűsítve párzási időszaknak is lehetne nevezni, de ennél azért bonyolultabb a dolog. A természetben ugyanis az elefántbikák magányosan járnak, az elefántcsordákat a nőstény, és az ivarérettségüket még el nem ért fiatal állatok alkotják. Ha egy elefántbika mégis el akarna vegyülni a csodában, a nőstény állatok, a csoportot vezető matriarcha vezetésével elüldözik. Párzási időben azonban az elefántbikák máshogy viselkednek, és nem is hagyják magukat elüldözni, különben az utódnemzés sem lenne lehetséges. A musth állapotnak számos élettani jellemzője is van, például a halántéktájon található temporális mirigy fokozott váladéktermelése, a legszembetűnőbb azonban az elefántbikák természetének megváltozása. Nem ritka ugyanis, hogy nagyon agresszívvé, ön- és közveszélyessé válnak.

Ez persze a különböző elefántbikákra különböző mértékben volt jellemző, mostani elefántbikánk, Assam például egyáltalán nem szokott dühöngeni. Arunra azonban ez kifejezetten jellemző volt, még a fajnak és az ajtónak is nekitámadt, s közben persze le is tördelte az agyarát. Ennek következtében viszont megnyílt az agyar belsejében található pulpaüreg, amely hamarosan be is gyulladt, nagy fájdalmat okozva ezzel az elefántbikának.

A problémát végül egy speciális agyarműtéttel kellett orvosolni. Ennek megvalósítása azonban a régi idők viszonyai és szemlélete mellett – aligha lett volna kivitelezhető. Hiszen jelentős költségekkel járt a dolog. Az új főigazgató egy jótékonysági indiai estet szervezett, amelynek bevételét az agyarműtét költségeinek fedezésére fordították. A műtét elvégzésére sikerült felkérni dr. Kertész Pétert, a magyarországi születésű, de Angliában élő specialistát, aki a szokásos tiszteletdíjáról is lemondott, így a költségeket tovább sikerült csökkenteni. Magára az agyarműtétre 1994 őszén került sor. Arunt ezalatt természetesen altatásban tartották. Kertész doktor és csapata kitisztította a pulpaüreget, és egy speciális, nagy szakítószilárdságú „dugóval” be is tömte, a további fertőzések elkerülése érdekében.

A kisebb-nagyobb felújításokat, korszerűsítéseket, például az egykori „kismedvesor” vasketreceinek eltűntetését, és egy üvegfalú új kifutóvá való átalakítását elsősorban saját erőből kellett megoldani. De egyre inkább megnyíltak a különböző pályázati lehetőségek is. Az egyik ilyen pályázati forrás a millecentenáriumhoz, a honfoglalás 1100. évfordulójához kapcsolódott. Ebből a forrásból épült fel az 1996-ban átadott Magyar Parasztudvar, illetve a hozzá tartozó új állatsimogató is.