155 év oroszlánjai 2021. április 27.

Az Állatkert 155. születésnapja alkalmából a 2021-es évre meghirdetett jubileumi emlékév kapcsán rendszeresen bemutatjuk egy-egy jellegzetes faj vagy állatcsoport budapesti tartásának történetét. Az elmúlt hetekben már foglalkoztunk a tojásrakó emlősök, a pingvinek, a medvék, a vidrák, az orrszarvúak, a futómadarak, a zsiráfok, a baglyok, a fókák, a vízilovak, a kitinpáncélos állatok, azaz az ízeltlábúak, a denevérek, illetve a darvak budapesti históriájával. Most pedig az Állatkertünk oroszlánjainak történetét elevenítjük fel.

Az oroszlánok, egzotikus mivoltuk ellenére is, jól ismertek az európai kultúrkörben. A Bibliában, illetve a latin klasszikusokban is több helyen van szó ezekről az állatokról, sőt, gyakran szerepelnek különböző címerekben és más ábrázolásokon is. Ma is Európa közel félszáz országából minden harmadiknak a címerében szerepel oroszlán valamilyen formában.

Arra persze, hogy az európai emberek eleven oroszlánt is láthassanak, a történelem során jórészt korlátozottak voltak a lehetőségek. Habár a zoológusok ma úgy vélik, hogy néhány évezreddel ezelőtt az az oroszlánfaj, amely ma Afrikát és Ázsia egyes vidékeit lakja, Európa néhány területén is őshonos volt. Például a Balkán-félszigeten, ahol a homéroszi időkben még alighanem éltek oroszlánok, s ennek köszönhető, hogy oly sok ógörög mitológiai történetben is feltűnnek. Ám az ember egyre növekvő térhódításával ezekről a vidékekről az oroszlánok már igen korán teljesen kipusztultak.

Az ókorban, legalábbis a Római Birodalom fénykorában gyakran hoztak eleven oroszlánokat Európába. Persze csak azért, hogy aztán egy-egy venatio, azaz állatviadal alkalmával küldjék őket a porondra. A középkorban alig volt komolyabb uralkodói állatsereglet, amelyben ne tartottak volna oroszlánokat. A magyar uralkodók közül például Nagy Lajosról és Mátyás királyról is ismert, hogy voltak oroszlánjaik. Az újabb időkben a vándorló állatseregletek, vándormenazsériák állatai között láthattak még eleven oroszlánokat az emberek: Pesten is sok ilyen állatsereglet megfordult a XIX. században, annak is főleg az első felében.

A Pesti Állatkert 1866-os megnyitásakor a bemutatott állatok között még nem voltak oroszlánok. De nem is volt akkor még alkalmas hely, ahol elhelyezhették volna őket. A kert közönsége az első oroszlánokat két évvel később, 1868-ban láthatta, bár ezek sem az Állatkert saját oroszlánjai voltak, hanem egy neves állatidomárnő, Casanova Fanny (Fáni) állatai. Casanova asszony többször is vendégszerepelt az Állatkertben, 1868-ban, majd 1870-ben is, és nem egyszer felmerült, hogy állatainak egy részét, köztük az oroszlánokat, a leopárdokat és a hiénákat az Állatkerti Részvénytársulat meg is vásárolja. 1870-ben az állatok 6000 forintba kerültek volna, ami ugyan jutányos árnak számított, de a társaságnak nem volt ennyi pénze állatvásárlásra, habár Pest városától is kapott 1000 forintot, és magánszemélyek is adakoztak az oroszlán beszerzésére.
Az adásvételt végül 1873 elején sikerült nyélbe ütni oly módon, hogy az Állatkert öt oroszlánt és néhány további állatot vásárolt meg Casanova asszonytól 5000 forintért, amely összeget részletekben fizettek ki (az első 1000 forintot dr. Szabó József és dr. Eisen Ede előlegezték meg az Állatkertnek). Nyárra egyébként már egy kisoroszlán is született, ám mivel az anyaállatnak elapadt a teje, a jövevényt cumisüvegből táplálták. Akkoriban egyébként ez a kisoroszlán volt Deák Ferenc kedvence is: a „haza bölcse" azokban az időkben ugyanis majdnem minden nap kilátogatott az Állatkertbe, hogy felkeresse a lakókat, különösen Kristófot, a barnamedvét, illetve ekkor már az aranyos kisoroszlánt is.

Azokban az időkben persze rendszeresen kellett újabb oroszlánok beszerzéséről gondoskodni, hiszen az állatok életével kapcsolatos ismeretek, és ennek megfelelően a tartási körülmények sem voltak éppen ideálisak, ami azt is jelentette, hogy az állatkerti oroszlánok messze nem éltek olyan sokáig, mint manapság. Ráadásul a férőhely is csak ideiglenes volt még ekkoriban.

Az Állatkert első oroszlánházának építéséről 1875-ben született döntés. A tervek elkészítésével a már akkor is jónevű építésznek számító Hauszmann Alajost bízták meg. A rajzokat Hauszmann az Állatkertet működtető Állat- és Növényhonosító Társaság választmányának december 10-i ülésén mutatta be, ahol el is fogadták a tervet, és 10 ezer forintot irányoztak elő az építkezésre. A kivitelező Schirmbrandt Antal építési vállalkozó volt. Az épület a következő év, azaz 1876 nyarára készült el, s ezt követően hamarosan meg is érkezett Hamburgból a 3800 forintért beszerzett oroszlánpár. Az állatokat egyébként a porosz vasúttársaság nagy kedvezménnyel, a hazai vasút pedig díjmentesen szállította, ezzel segítve az Állatkert ügyét. A benépesített új oroszlánházat, amelybe persze az oroszlánokon kívül több más állat is érkezett, augusztus első hétvégéjén adták át, néhány nappal az Állatkert megnyitásának tízedik évfordulója előtt.
Az elkövetkező három évtizedben ez a Hauszmann-féle oroszlánház volt az oroszlánok, és persze több más nagymacska, köztük a tigrisek és a leopárdok lakóhelye. Mivel ezek az állatok mind nagy népszerűségnek örvendtek, tartásukban ebben az időben csak rövidebb szünetek voltak, és szinte minden szezonban megcsodálhatta őket a közönség.

Ezekben az időkben történ az első jelentősebb állatgyógyászati siker is Állatkertünkben, méghozzá épp az oroszlánoknál! Ehhez persze tudni kell, hogy az egzotikus vadállatok gyógyításával kapcsolatban akkoriban még olyan kevés volt az ismeret és a tapasztalat (nem is beszélve a korlátozott kezelési lehetőségekről, hiszen azokban az időkben még altatás sem létezett), hogy ha egy állat megbetegedett, nem sokat tudtak segíteni rajta. 1892 januárjában viszont, amikor a nőstény oroszlán lett beteg, és 17 napon át egyáltalán nem volt hajlandó enni, dr. Hutÿra Ferenc, a neves állatorvos kezelése végre meghozta a kívánt eredményt, és az oroszlán hamarosan teljesen fel is gyógyult.

Az Állatkert működtetését – a kertet korábban fenntartó társaság feloszlatása, illetve csődje után – 1907-ben Budapest Székesfőváros vette át. Sőt, nemcsak átvette, hanem a városatyák azt is elhatározták, hogy a kertet teljesen átépítik, és a területen egy „a fővároshoz méltó" új Állatkertet hoznak létre. Amíg a tervezési munka zajlott, és Lendl Adolf vezetésével az átépítés szakmai koncepcióját kidolgozták, az Állatkert ügyeinek igazgatását Rátonyi Zoltán székesfővárosi állatorvosra bízták, aki nagy gondossággal látott hozzá a feladathoz. S miközben az Állatkert ügyeit intézte nap mint nap, különféle megfigyeléseket is tett az oroszlánokkal, illetve azok szaporításával kapcsolatban. Tapasztalatait később, 1927-ben közre is adta Oroszlántenyésztés című könyvében.

Az Állatkert 1909 és 1912 között lezajlott nagy átépítése természetesen az oroszlánok hajlékát, férőhelyét is érintette. A Nagyszikla oldalában kialakított két oroszlánkifutót a korábbi ketreces tartással ellentétben megmászhatatlan műsziklafallal, illetve a közönség felé szárazárokkal határolták. A belső, fűtött állattartó teret pedig a Nagyszikla belsejében építették ki az oroszlánok számára.

Az új férőhelyet persze új állatokkal népesítették be: 1911-ben Egyiptomból egy pár fiatal oroszlán érkezett Windischgrätz Lajos herceg ajándékaképpen, ugyanebben az évben Kittenberger Kálmán is ajándékozott egy fiatal állatot, amelyet Német-Kelet Afrikából hozott Budapestre, sőt még Széchenyi Ferenc megajándékozta az újjászülető kertet egy új oroszlánnak. így az átépítés után 1912 májusában újra megnyílt Állatkert nem volt híján az „állatok királyának".

1913-ban Festetich gróf is adományozott egy fiatal nőstény állatot, így 1914-re már három olyan nőstény is volt, akitől rendszeresen lehetett számítani újabb és újabb kölykök születésére.

Az apróságok nevelésében a gondozók is részt vettek, még akkor is, ha az anyaállat maga is gondoskodni tudott róluk. Ha pedig esetleg valami gond lépett fel, például az anyának nem volt elég teje, már ezekben az időkben is előfordult, hogy a kisoroszlánokat egy-egy alkalmas dajkakutyára bízták. Az 1914. március elsején született Flórának például – testvérével, Néróval együtt – egy kuvasz volt a dajkája, mert anyjának, az 1913-ban érkezett nősténynek nem volt elég teje. Flóra egyébként felnőttkorában is az Állatkertben marad, és ő is több kölyköt hozott világra a látogatók nagy örömére.

Az oroszlánok korabeli gondozói közül különösen az olasz származású Celesto Guglielmani számított a látogatók körében közismertnek. Amikor 1914-ben kitört az első világháború, s az Osztrák-Magyar Monarchia hadiállapotba került Olaszországgal, a korabeli lapok külön is kiemelték, hogy háború ide vagy oda, az oroszlánok derék talján gondozóját mennyire szerette, és milyen nagyra tartotta a fővárosi közönség.

Azokban az időkben egyébként az volt a szokás, hogy a gondozók rendszeresen bejártak az oroszlánok közé. Mivel legtöbbször a nevelésükben is részt vettek, az állatok felnőtt korukban is aránylag kezesek maradtak.

Az 1910-es években beszerzett oroszlánok és leszármazottaik több mint két évtizeden át lakták az oroszlánbarlangot. Az 1930-as években azonban eljött az ideje a vérfrissítésnek, új tenyészállatok beszerzésének. Erre 1932 novemberében került sor, amikor az Állatkert hét új oroszlánt szerzett be a meglévő, 1930-ban született hím, Bobby mellé, aki még az 1910-es években érkezett állatok leszármazottja volt. Az elkövetkező években is rendszeres volt a gyermekáldás, különösen a Cora nevű nősténynek köszönhetően, aki igen gondosan fel is nevelte kölykeit, így nem volt szükség sem a dajkásításukra, sem mesterséges nevelésükre.

A második világháború során az 1944 évi bombázások, majd Budapest ostroma teljesen tönkretette az Állatkertet, a két és félezer állatból pedig csak két tucat maradt életben. Sajnos elpusztultak az oroszlánok is, habár más állatoktól eltérően velük nem az éhezés vagy a hideg tél, légnyomás vagy repesz végzett, hanem a hatóságok rendelkezése alapján kellett őket elpusztítani. Attól tartottak ugyanis, hogy a bombázások idején széteső ketrecekből az oroszlánok kiszabadulnak, és veszélyt jelentenek a környék lakóira (valójában a géppuskák, ágyúk, aknavetők és bombák sokkal veszélyesebbnek bizonyultak).

Egy történet szerint az egyik oroszlán mégis megszökött, és az Állatkert területét elhagyva a kisföldalatti alagútjába ment le (a földalatti abban az időben épp az Állatkert főbejárata előtt jött fel a felszínre), ahonnan a szovjetek egy valóságos befogó expedíció során kerítették kézre, s vitték vissza az Állatkertbe. Ez a történet először Zamercev szovjet városparancsnok évekkel később megjelent emlékirataiban látott napvilágot, s mindenki más, aki erről írt onnan, illetve az ott leírtak másodközléséből vette át. Érdekes azonban, hogy a korabeli források a szökött oroszlánról és befogásáról egyáltalán nem tesznek említést, és azt is tudjuk, hogy 1946-ban már egyáltalán nem volt oroszlán az Állatkertben.

A háborút követően a nagyközönség először 1948-ban láthatott ismét eleven oroszlánokat. Ez a tizenhárom állat tulajdonképpen a szomszédos cirkuszban lépett fel, de az előadások közti időszakban az addigra már úgy-ahogy rendbehozott, de még üresen álló ketrecekben kaptak szállást, s ott a közönség is láthatta őket. Persze ez a megoldás csak átmenetileg orvosolta az oroszlánok hiányát. Végül 1949-ben lehetőség nyílt két fiatal, nyolchónapos oroszlán beszerzésére, 1951-ben pedig már három oroszlánban gyönyörködhetett az Állatkert közönsége.

Az 1950-es, 60-as és 70-es években újra rendszeresen szaporodtak az oroszlánok. Akkoriban is előfordult, hogy az anyaállat nem tudott a kölykökről gondoskodni, és ezért cumisüveggel, vagy egy szoptatós dajkakutya segítségével táplálták őket. A növendék oroszlánokat pedig gondozójuk naponta elvitte az állatóvodába, ahol más állatokkal együtt játszhattak.

A ragadozók főápolója ebben az időben Huszár Sándor volt, aki az állatkerti dolgozók körében legendásnak számított, sőt, az egész ország jól ismerte, hiszen gyakran szólaltatták meg például a rádióban, hogy kedvencei viselt dolgairól meséljen.

Az Állatkertben már az 1910-es években is volt „oroszlán iskola", de „Huszár bácsi" idejében, az 1950-es, '60-as, '70-es években is rendszeresen végeztek úgynevezett „munkaterápiás foglalkozásokat" a nagymacskákkal. E foglalkozások célja lényegében ugyanaz volt, mint a mai állattréningeké: a tanított, együttműködő állatokkal való munka sokkal könnyebb boldogulni például állatorvosi vizsgálat, állatszállítás vagy más hasonló műveletek esetén, ráadásul ez kiváló elfoglaltság is az állatok számára. Később azonban a munkavédelmi szabályok szigorodása miatt ezek a foglalkozások átalakultak, és eleve elmaradt az a szokás, hogy a gondozók bejárjanak az oroszlánok közé. Részben azért, mert egyre inkább a kisoroszlánok természetes úton történő felnövekedése vált meghatározóvá, illetve egyre fontosabbá vált az is, hogy az állatok természetes viselkedéséből minél több megmaradjon. Az ilyen, „megfelelő vadságú" állatok közé azonban már nem lehetett bemenni.

Az oroszlánok elterjedési területe egykor igen nagy volt, s ennek következtében számos helyi változatuk, alfajuk alakult ki. Ezek közül az Állatkert története során szinte mindig afrikai eredetű (berber, szenegáli stb.) oroszlánokat tartottunk. 2010-ben azonban a ritka indiai oroszlánokkal kezdtünk el foglalkozni: őket mutatjuk be manapság is. Ebből az alfajból ma már csak néhány száz példány él vadon Indiában. Az elmúlt bő egy évtizedben összesen hét indiai oroszlán született és cseperedett fel Állatkertünkben.Az oroszlánok tartásában 1999-ben történt jelentős változás. Az egykor „Tigrisháznak" is nevezett Nagyragadozóház átépítésével ugyanis az oroszlánok a korábbinál sokkal tágasabb belső férőhelyet és szabadtéri kifutót kaptak, ahol a közönség nem rácson át, vagy egy széles árok túloldalán láthatja őket, hanem a páncélüvegnek köszönhetően akár karnyújtásnyi távolságból is. Az oroszlánok azóta is itt láthatók, régi barlangjuk pedig – teljesen átalakulva – a Varázshegy része lett. A két, egykor oroszlánoknak épült sziklakifutó közül a nagyobbikat a gorillák tágas kifutójához kerítettük hozzá (megszüntetve a korábbi árkot), a kisebbik sziklakifutóban pedig a neandervölgyi ősemberek táborát rendeztük be. Ez a bemutatóhely a Varázshegy belső tere felől közelíthető meg, így a látogatók bemehetnek oda, ahol előtte több mint nyolcvan éven át az oroszlánok laktak.