Sörényes hangyászok a Pampakifutóban 2014. június 20.

Állatkertünk új Pampakifutója is a Holnemvolt Parkkal kapcsolatos fejlesztések nyomán jöhetett létre. Tudnivaló ugyanis, hogy a jelenlegi Pampakifutó területe 2006 őszétől idén áprilisig a kétpúpú tevék kifutójának adott helyet. A tevék azonban április elsején átköltöztek a Holnemvolt Parkba, oda, ahol most is láthatóak. Az így felszabadult területen pedig – ahogyan azt már korábban is elhatároztuk – a dél-amerikai állatvilágot bemutató zóna terjeszkedett tovább.

A Pampakifutó kialakításának munkálatai nem sokkal az után megkezdődtek, hogy a tevék kiköltöztek innen. Mivel az ide szánt állatok igényei egészen mások, mint a tevéké, a kifutót és a hozzá kapcsolódó istállóépületet is teljes egészében át kellett alakítani, sőt még egy medence is épült a kifutó végében. A sörényes hangyászok – akik érkezésük után egy ideig még a karanténállomás lakói voltak – a hét elején költöztek be új otthonukba, majd június 20-án pénteken hivatalosan is átadásra került az immár állatokkal benépesített létesítmény. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a közeljövőben további állatokat is szeretnénk a Pampakifutóba hozni. Terveink szerint ugyanis a hangyászokkal dél-amerikai futómadarak, nanduk élnek majd társbérletben.

A sörényes hangyász (Myrmecophaga tridactyla) a legkülönösebb emlősállatok közé tartozik. Bár azt már a XVIII. században is világosan látták a természettudósok, hogy emlősállatról volt szó, a rendszertani besorolás az idők során sokat változott. Kezdetben az úgynevezett foghíjasok csoportjába osztották be, ahová akkoriban a földimalacokat és a tobzoskákat is sorolták. Idővel azonban kiderült, hogy a fogazat visszafejlődése nem azért történt meg ezeknél az állatoknál, mert közeli rokonok lennének, hanem azért, mert az életmódjuk szempontjából ez volt a legelőnyösebb. Vagyis a törzsfejlődés során ez a jelenség egymással párhuzamosan, egymástól teljesen függetlenül zajlott le a tobzoskák, a földimalacok és a hangyászok őseinél is az életmódhoz, táplálkozáshoz való alkalmazkodás jegyében. Miután ez kiderült, a tudósok ráeszméltek, hogy a hangyászok valójában a lajhárokkal és az övesállatokkal, vagyis a tatukkal állnak rokonságban. Ezt az állítást lényegében minden zoológus elfogadja, csupán abban van változás, hogy amíg korábban mindhárom állatcsoport képviselőit a vendégízületesek (Xenarthra) rendjébe sorolták, újabban a tatuk számára önálló rendet (Cingulata) különítettek el, a hangyászokat és a lajhárokat pedig együtt a „bundás vendégízületesek" rendjébe (Pilosa) osztják be.

Az önálló alcsaládba sorolt hangyászoknak – amelyeket összefoglalóan az igen találó jelentésű Vermilingua, azaz „féregnyelvűek" tudományos névvel jelölnek – négy különböző faját ismeri a tudomány. Ezek közül a legkisebbre a törpehangyász (Cyclopes didactylus) nő, hiszen súlya a fél kilogrammot sem éri el. A dolmányos hangyász (Tamandua tetradactyla) és az északi hangyász (Tamandua mexicana) már valamivel nagyobbak, de még így is bőven alatta maradnak a 10 kg-nak. A mi sörényes hangyászunk tehát valóságos óriás hozzájuk képest, hiszen testhossza az orra hegyétől a farka végéig a két métert is meghaladhatja, súlya pedig akár 40 kg is lehet. Nem véletlen, hogy angolul giant anteater (vagyis óriás hangyász), németül pedig Großer Ameisenbär (tehát nagy hangyászmedve) a neve, bár a német név az állat cammogó mozgására is utal. Természetesen a medvékkel amúgy egyáltalán nincs rokonságban, mint ahogyan a sok tekintetben hasonló táplálkozást folytató hangyászsünökkel sem. Ez utóbbiak nemhogy nem vendégízületesek, de még csak nem is méhlepényesek, hanem a tojásrakó emlősök közé tartoznak, ahol a hangyászsünön kívül csak a kacsacsőrű emlősöket találjuk.

A sörényes hangyászok viszonylag nagy testmérete egyébként arra vezethető vissza, hogy amíg a többi hangyász nagyobbrészt fán lakó életmódot folytat, addig a mi állatunk a nyíltabb területeket, elsősorban a füves síkságokat kedveli, így aztán inkább talajlakó fajnak számít. A talajlakó életmód pedig lehetővé teszi, sőt,meg is követeli a nagyobb testméretet: hiszen amíg a fák ágai között egy túlságosan nagy állat már nem tudna igazán ügyesen mozogni, a talajon ilyen gondok nincsenek, viszont a ragadozók ellen a nagyobb és erősebb állatok jobban tudnak védekezni.

A sörényes hangyász megjelenésére főként a táplálkozása nyomja rá a bélyegét. Hosszúkás fejformája és 60 centiméter hosszú, de csak 1-1,5 cm széles, féregszerű, messzire kiölthető nyelve a hangya- és termeszfogyasztáshoz való alkalmazkodás jegyében alakult ki. Ugyanez igaz az erőteljes mellső végtagokra és az azon található hatalmas karmokra is. Ezek segítségével a hangyász játszi könnyedséggel tépi fel a termeszvárak betonkeménységű falát is. A hatalmas lompos farok inkább arra jó, hogy tulajdonosát nagyobbá, tekintélyesebbé tegye magát a vetélytársak és a ragadozók szemében, tehát egyfajta „optikai tuningként" is felfogható. Ezzel együtt a farok arra is jó, hogy hűvös, szeles időben az alvó állat betakargassa magát vele.

Az állat napszakos aktivitása eléggé változatos. A különféle élőhelyeken ugyanis más-más időszakban találták a legaktívabbnak a kutatók a sörényes hangyászokat. Nem igazán nappali, de a szó szoros értelmében nem is kifejezetten éjjel aktív állat, inkább az alkonyati időszakot részesíti előnyben. Táplálék után is ilyenkor szokott járni. Különleges nyelve segítségével egyetlen nap alatt akár 35.000 termeszt, illetve hangyát is képes elfogyasztani. Őt magát csak őshazájának nagyobb testű ragadozói, a pumák és a jaguárok képesek zsákmányul ejteni, de általában inkább nem vesződnek vele, ha találnak könnyebben leteríthető zsákmányt is. A sörényes hangyászok ugyanis, ha veszély fenyegeti őket, erős mellső lábaikkal, és az azokon található félelmetes karmokkal védik magukat, és egy ilyen ölelés akár a támadó nagymacska életébe is kerülhet. Egyébként a hangyász futni is tud, furcsán imbolygó, galoppozó mozgással siet tova. Igazán gyorsnak ugyan nem mondható, viszont igen kitartó.
A sörényes hangyász egyébként igen elterjedt Dél-Amerikában. Bár inkább a nyílt, füves területeket kedvei, mindenütt megtalálható, ahol a hangyák és a termeszek is nagy számban élnek. Ezért aztán Dél-Amerika számos országában megtalálható, így Argentínában, Brazíliában, Bolíviában, Peruban, Ecuadorban, Venezuelában, Kolumbiában, Guyanában, sőt még néhány közép-amerikai országban is. Nagyon sok azonban sehol sincsen belőlük, s ha a faj állapota nem is kritikus, a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) sebezhetőnek minősítette a sörényes hangyászok természetvédelmi helyzetét.

A világ állatkertjeiben – ha nem is számít mindennapos látványnak – számos helyen találkozhatunk ezzel az állatfajjal. Az igazsághoz azonban hozzá tartozik az is, hogy a sörényes hangyászokat bemutató állatkertek száma az utóbbi időben kezdett növekedni. Korábban a Fővárosi Állat- és Növénykertben is tartottunk ilyen állatokat, de ez még a XIX. században volt, így ma már nem akad olyan látogatónk, aki még emlékezhetne a régi időkben itt élt sörényes hangyászokra. Az elmúlt években többször is felmerült, hogy jó volna újra bemutatni ezt az igazán figyelemreméltó állatfajt, ám a dolog gyakorlati megvalósítása rendre elmaradt. Nem volt ugyanis alkalmas hely arra, hogy ott a sörényes hangyászok számára új kifutót alakítsunk ki. Ez a helyzet csak akkor változott meg, amikor az Állatkert – története során először – terjeszkedni tudott. A Holnemvolt Parkba áprilisban átköltöztetett állatok helyére – amely a költözés következtében felszabadult – csupa olyan állatot és bemutatóhelyet álmodtunk, amelyet már régen szerettünk volna, de hely hiányában nem volt módunk bemutatni, megvalósítani. Most viszont, hogy erre lehetőség kínálkozott, azonnal éltünk is vele. Hiszen még három hónap sem telt el azóta, hogy a szóban forgó területről a tevék elköltöztek, és ma már új Pampakifutót nyitunk ugyanitt, sörényes hangyászokkal benépesítve.

A mi hangyászaink – név szerint Isabela és William – igen fiatalok. Egyikük sincs még két esztendős. Ez azt jelenti, hogy az ivarérettséget is ez után (nagyjából 30 és 50 hónapos koruk között) fogják elérni. Isabela a Dortmundi Állatkertből érkezett. William – aki pár hónappal idősebb – a skóciai Edinburgh városából került Budapestre. A gondozók ezért Edinek becézik, bár a hivatalos neve is születési helyére utal, mivel azt – A rettenthetetlen című film nyomán Magyarországon is jól ismert skót szabadságharcos – William Wallace után kapta.