Az utolsó békeévek 2016. május 5.
Cikksorozatunk előző részében odáig jutottunk az Állatkert történetében, hogy a három éven át tartó nagy átépítést követően 1912. május 20-án végre ismét megnyitotta a kert a kapukat a nagyközönség előtt. Az újjászületett intézmény minden tekintetben elnyerte a látogatók tetszését, amit jól mutatott a kert kiemelkedő látogatottság is.
Természetesen nem volt hiány látnivalókból, programokból. Az Állatkert minden szeglete telis-tele volt érdekes állatokkal, ráadásul ebben az időben sokkal inkább szokásos volt, hogy az állatkerti dolgozók nap mint nap be is jártak a gondjaikra bízott állatok közé. Ezt persze csak olyan állattartási rendszerben lehetett megoldani, ahol az állatok eredeti, természetes viselkedéséből nem maradt meg sok, de akkoriban sokkal fontosabbnak tartották, hogy az állatkerti állatok a cirkusziakhoz hasonlóan viszonyuljanak az emberekhez, és ezzel együtt minél könnyebben kezelhetők legyenek.
Az elefántok hátára fel is lehetett ülni, két nőstény elefánt, Bébi és Kuba is alkalmas volt erre. Ráadásul gondozójuk, a ceyloni származású Fonzeka Ábrahám nagyon jól szót értett velük, hiszen odahaza gyermekkora óta foglalkozott elefántokkal. Az ormányosok háza táján azonban nem ez volt a legnagyobb szenzáció, hanem az, amikor a Nelly nevű elefánt gondozójával Hévízre utazott a fájós lábát kúráltatni.
A történet még 1913-ban kezdődött, amikor Beketow Mátyás, a szomszédos cirkusz igazgatója egy „lábfájós” elefántot ajándékozott az Állatkertnek. A kert állatorvosa, dr. Raitsits Emil valóban kezdődő reumát állapított meg a Nelly nevű fiatal állatnál. Kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy Nelly gondozójával a szomszédos Széchenyi Fürdőbe ballagjon át terápiás céllal, ám a fürdő akkori berendezése ezt nem tette lehetővé. A dologból tehát az lett, hogy Nelly a gondozójával együtt 1914 júliusában Hévízre utazott, hogy az ottani világhírű termálvizű tóban fürdőzve találjon enyhülést a reumára.
1914-re egyébként már egészen sok állatkölyök és fióka volt az Állatkertben. Jó részüket persze emberi segítséggel kellett felnevelni, hiszen ekkoriban még nagyon ritka volt, ha az állatok nemcsak szaporodtak, de rendben fel is nevelték a saját utódaikat. Olyan sok volt a mesterséges nevelésbe vont állat, hogy egy külön hancúrozó helyet alakítottak ki a számukra. Ez volt az első állatóvoda, ahol a medvebocsok együtt játszottak a sakálkölykökkel, a vadmalacokkal és a kisbárányokkal. A látvány kellően idilli volt ahhoz, hogy tömegeket csábítson az Állatkertbe, jóllehet, ha belegondolunk, az állatok számára természetes viszonyokhoz egy ilyen állatóvodának nincs túl sok köze. Mindenesetre az állatkerti állatóvodát, mint bemutatási formát nálunk találták fel 1914-ben.
A legtöbb látnivaló a tavasztól őszig tartó időszakban volt, de az Állatkert vezetése a téli időszakban is gondoskodott programokról. A családokat ródlipálya és korcsolyapálya várta, így a kert csakhamar a téli sportok űzésének egyik fontos színhelyévé vált a környékbeli lakosok körében.
Ismét voltak az Állatkertben néprajzi mutatványok is. Ha nem is voltak annyira gyakoriak és jellemzőek, mint az 1880-as és 1890-es években, a közönségnek ebben a korban is volt alkalma megismerkedni távoli tájak népeivel. Az 1913-as esztendőben a lappok örvendtek a legnagyobb népszerűségnek. Az 1913 januárjában Budapestre érkezett lapp csoport összesen tíz felnőttből és kilenc gyermekből állt, akik Lappföld norvégiai részéből, Karasjokból érkeztek, teljes felszereléssel, sátrakkal, valamint tizennégy eleven rénszarvassal. A csapat véne a hatvanpár éves Anders Persen Uttei, azaz Uttei apó volt, aki egész életét rénszarvas pásztorként töltötte.
A korszak jellegzetes állatkerti szolgáltatásának számított a mozgó könyvtár. Ennek előzménye egyszerűen annyi volt, hogy Szabó Ervin könyvtárigazgató és Lendl Adolf állatkerti igazgató remek szakmai és emberi kapcsolatot ápoltak egymással, így magától értetődő volt, hogy a két közművelődéssel foglalkozó intézmény között valamiféle együttműködés jöjjön létre. Az 1914-ben létrehozott mozgó könyvtár könyveit egy külön e célra épített kiskocsin vontatta körbe az állatkerti sétautakon egy – később pedig kettő – ceyloni törpe szamár. A könyveket állatkerti bérlettel lehetett kölcsönözni, és azokat a séta során, vagy akár az egyik padra leülve lehetett olvasgatni, majd távozáskor a főbejárat mellett kellett leadni. A kölcsönözhető könyvállomány kezdetben kétszáz kötetnyi volt, ezt azonban az érdeklődés nyomán hamarosan ötszázra kellett bővíteni. A könyvek között ismeretterjesztő és szépirodalmi kötetek is akadtak.
Ilyen volt tehát az Állatkert az utolsó békeévekben. Aztán 1914 nyarán kitört az első világháború.