Nyitvatartás

 

November 11-től ZÁRVA további intézkedésig

Jegyinformációk

 

Olvasd el, hogyan változik belépőink érvényessége.

Bombazáporban az Állatkert 2015. január 12.

Hetven éve volt Budapest, és benne az Állatkert második világháborús ostroma. Háromrészes megemlékező cikksorozatunkkal az akkori idők történéseit elevenítjük fel. Mostani cikkünkben az előzményekről és a bombázásokról esik szó.

Inter arma silent musae – azaz fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Így tartja a régi latin mondás, amely arra utal, hogy a háborús idők nem kedveznek a művészeteknek és a tudományoknak, az emberi művelődésnek és általában a normális életnek. Ez természetesen az állatkertekre is igaz: a történelem folyamán a háborúk az állatkertekre is nehéz időket, s gyakran szó szerint pusztulást hoztak.

A Fővárosi Állat- és Növénykertnek a második világháború végén, Budapest ostromakor kellett szembenéznie történetének legnagyobb megpróbáltatásával. Ennek éppen hetven esztendeje, s emiatt úgy gondoltuk, hogy érdemes felelevenítenünk, mi történt az Állatkertben 1944 és 1945 fordulóján. Háromrészes cikksorozatunk mostani első részében az ostromot közvetlenül megelőző időkről, illetve a légitámadások következményeiről esik szó.

Mint ismeretes, Magyarország majdnem két évvel a háború kitörése után, 1941-ben lett hadviselő fél. Az ország területén azonban az első években nemigen voltak harci cselekmények. Az élet persze igen sok területen nehezebb lett, ami az Állatkertet is érintette. A dolgozók egy részét behívták katonának, s helyettük sokszor az itthon maradt családtagok vállalták át a munkát – miközben persze aggódhattak a fronton szolgáló hozzátartozóik miatt. A működés biztosítása, a kert lakóinak ellátása is nehezebb lett. Egyes árucikkeket már 1941-ben is csak jegyre lehetett kapni, s különösen nagy nehézséget jelentett az országhatárokon túlról érkező áruk, például a fókák és a pingvinek által igényelt tengeri halak, vagy a sok állat étapján szereplő déligyümölcsök beszerzése. De gondot jelentett a tengervíz utánpótlás is.

Mindezek ellenére az Állatkertet 1944-ig alig-alig érintette meg a háború szele. A kert nyitva állt a látogatók előtt, s különösen sokan voltak vasárnaponként, amikor a belépő a felnőtteknek 1 pengő 20 fillér helyett 90 fillér, a gyermekeknek pedig 60 fillér helyett 50 fillérbe került. Gyakran megesett, hogy az eltávozáson lévő honvédek, vagy a sebesülésük miatt hazakerült frontkatonák látogatták a kertet: nekik az Állatkert külön kedvezményekkel igyekezett segíteni. Azok a honvédek pedig, akik a fronton harcoltak, időnként kérdéseikkel fordultak az intézményhez. Többször is megesett, hogy az Állatkert napi postájával egy-egy zöld táborilap is érkezett, amelyben egyik vagy másik frontkatona az iránt érdeklődött, hogy milyen állat lehetett az, amit a hazájától távol, a harcok közötti szünetben látott.

JónásIdőnként még az is megesett, hogy az állatállomány épp a háború következtében gyarapodott. 1944 februárjában például az egyik táborilap, amelyet egy bizonyos B. ezredes (sajnos a teljes neve nem maradt fenn) írt, arról tájékoztatta az Állatkert igazgatóságát, hogy egy hadizsákmányként a birtokukba került tevét ajándékoznának a kertnek. Mint kiderült, az állatot még az előző ősszel, egy erdőben találták a magyar katonák. Valószínűleg a szovjet csapatok használták málhás állatként, de kénytelenek voltak hátrahagyni. A honvédek Jónásnak nevezték el az állatot, s csakhamar az egész ezred kedvencévé vált. Az ajándékképpen felajánlott teve szállítására a vezérkartól kellett engedélyt kérni, amelyet csakhamar meg is kaptak, így az állat Bíró János honvéd kíséretében február 25-ére meg is érkezett az Állatkertbe. Mivel kiderült, hogy Jónás történetesen kanca teve, sürgősen a Katja névre „keresztelték” át.

Jóllehet a propaganda a hadi helyzetet sokkal optimistábban festette le a valóságosnál, Nádler Herbert, az Állatkert akkori igazgatója számított arra, hogy a dolgok hamarosan sokkal rosszabbra fordulnak. Ezért különböző készleteket igyekezett létrehozni takarmányból, tüzelőből, illetve az esetleges károk kijavításához faanyagból, és – amennyire lehetett – ablaküvegekből is. Mivel a megfelelő mennyiségű és minőségű takarmányt a piacon ekkorra már nem mindig lehetett beszerezni, a kert vezetése megszervezte a takarmánynövények egy részének saját erőből történő megtermesztését is. Az Állatkertnek a Duna árterén és a rákosi réteken is volt egy-egy földbérlete. Az előbbiről kaszált sásos szénát elsősorban a vízilovaknak szánták, az utóbbin pedig lucernát, zabos bükkönyt, rozsos bükkönyt és szudánifüvet termesztettek a zsiráfok, elefántok és más nagy testű növényevők részére. Még az Állatkert területének egyes részeit, például a korábban ott működő teniszpályát is felszántották, hogy ott takarmánynövényeket termeljenek. Így ha a piacon éppen hiány volt valamelyik takarmányféleségből, az Állatkert azt saját termeléséből tudta kipótolni.

Az Állatkert területének egyes részeit, például a korábban ott működő teniszpályát is felszántották, hogy ott takarmánynövényeket termeljenek.A takarmányozás problémái mellett a másik fő gondot 1944 derekán a légoltalom megszervezése jelentette. Budapestet először április 3-án bombázták a szövetséges repülőgépek, s ettől kezdve egészen ősz végéig rendszeresen feltűntek a főváros egén az amerikai és brit bombázók. Jóllehet elsősorban katonai célpontokat, gyárakat, illetve az infrastruktúra létesítményeit támadták, a dolog természetéből adódóan a polgári lakosság is sokat szenvedett ezektől a bombatámadásoktól. Az Állatkertben ráadásul komoly problémát jelentett, hogy sem a kert területén, sem annak közelében nem volt olyan óvóhely, ahová például a látogatók a légoltalmi riadó idején behúzódhattak volna. A gazdasági udvarban, a szolgálati lakásokat befogadó épület pincéjében ugyan volt egy kis óvóhely, de ez az épület lakóit is alig tudta befogadni. Ezért a kertben éjjel-nappal rádiószolgálat működött, hogy a közönséget és a dolgozókat kellő időben a tulajdonképpeni riadó, tehát a szirénák bekapcsolása előtt értesíthessék a közeledő légiveszélyről. Ilyenkor a látogatóknak el kellett hagyni az Állatkertet, a dolgozóknak pedig „légó” szolgálatra kellett jelentkezniük a kert légoltalmi parancsnokánál. Intézkedéseket dolgoztak ki arra az esetre is, ha a bombázásban tönkrement ketrecekből esetleg kiszabadulnának az állatok. Ezért a gondozóknál nemcsak vödör, ásó és lapát, hanem  hálók és más befogóeszközök, végszükség esetére pedig éles lőfegyver is volt (altatópuska ekkoriban még nem létezett). A szirénák hangjára a gondozók az állatházakba terelték az állatokat, a tulajdonképpeni légitámadás ideje alatt pedig a szolgálatos munkatársak a Nagyszikla belsejébe húzódtak, hogy a repeszek ellen védve legyenek.

A tavasz végén és a nyár folyamán több légitámadásra is sor került, de ekkor még nem érték komolyabb károk az Állatkertet. Az állatok egy része azonban magától értetődően reagált a szirénák hangjára, illetve a kezdetben még csak távoli robbanásokra. A Nagy-tó madarai hangot is adtak a nyugtalanságuknak, a farkasok pedig együtt üvöltöttek a légoltalmi szirénákkal. Sziám, a matuzsálemi korú elefánt az első légiriadókat még nyugodtan tűrte, de amikor július 2-án a szövetséges bombázók (717 darab B-24-es „Liberator” és B-17-es „Flying Fortress”) egyéb célok mellett a Rákosrendező, illetve a Nyugati pályaudvar rendezővágányait támadták az Állatkert közvetlen szomszédságában, zengő üvöltéssel fejezte ki nemtetszését. Megriadt a nőstény elefánt, Malah is, főleg akkor, amikor a légnyomás betörte az istálló feletti tetőablakot, úgy, hogy a cserepek egyenesen Malah hátára estek. Amikor rendszeresek voltak a légitámadások, a vízilovakat általában ki sem engedték a kifutóra, mert riadó idején nehéz volt őket behívni az állatházba. Ha ugyanis a kifutón voltak a riadó kezdetekor, a légoltalmi szirénák visítása elől rendszerint a víz alá menekültek, s onnan nemigen lehetett őket előcsalogatni.

A nyár végéig szerencsére komoly veszteségre nem került sor, s az épületekben sem keletkezett helyreállíthatatlan kár. Főleg a szerteszálló repeszek okoztak gondot: megtépték a Szarvasház kifutóinak kerítését, betörtek néhány ablakot és tetőcserepeket vertek le. A légnyomás pedig itt-ott megrongálta a Pálmaház és a Majomház üvegezett tetejét.

Romba dőlt az öt évvel korábban épült kisebbik madártelelő, s a környéken tartott szinte minden szárnyas elpusztult...Az első nagyobb csapás az 1944. szeptember 14-ére virradó éjjel történt. A brit-amerikai légitámadás egyik célja itt is a vasút volt, ám a bombák egy része a Városligetben ért földet. Ekkor kapott találatot a Közlekedési Múzeum is. Az Állatkert területére három bomba esett. Egy a ragadozó madarak, sasok és keselyűk röpdéje mellé, a másik a Kis-tóba. Romba dőlt az öt évvel korábban épült kisebbik madártelelő, s a környéken tartott szinte minden szárnyas elpusztult, köztük az Állatkert akkori legidősebb lakója, egy matuzsálemi korú kondor is. A madárgyűjtemény pusztítását egy harmadik, a kerítés vasút felőli oldalán, a sínek közt felrobbant légiakna végezte be. Légnyomása és repeszei a trópusi madarak telelőjét söpörték el. A Pálmaház üvegeinek jó része is betört. A harmadik bomba, amely ezen az éjszakán az Állatkert területére esett, a nilgau antilopok istállója mellett csapódott be: egy nilgau antilop, egy shetlandi póni és egy dámszarvas bika pusztult el.

Néhány nappal később, szeptember 17-én újabb angolszász légitámadásra került sor. Az amerikai légierő 8. légi hadseregének 209 gépe a Rákosrendező vágányait vette célba. A 486 tonnányi ledobott bombateher egy része azonban nem a vágányok között ért földet. Egy láncos bomba történetesen a gímszarvasok karámjának kerítése mellé hullott. A robbanás szerencsére egyetlen állat életét sem követelte, de a helyén egy óriási bombatölcsér keletkezett, elszakította az itt futó vezetékeket, a légnyomás pedig betörte a Majomház déli oldalának üvegeit. Egyébként az aznapi bombázás ideje alatt volt Budapest történetének leghosszabb légiriadója, a szirénák majdnem négy órán át visítottak.

Szeptember 19-én ismét bombák hullottak az Állatkertre. Egyikük a tevék kerítése mellé esett és megölt három lámát. Egy másik, kisebb bomba a Nagy-tó még megmaradt madarait pusztította el.

Októbertől a légitámadások abbamaradtak. Egyrészt politikai okokból, másrészt pedig azzal összefüggésben, hogy lezárult a szövetséges légierők „Frantic” fedőnevű hadművelet sorozata, amelynek részeként került sor a magyarországi célpontok három hónapon át tartó bombázására is.

A következő hetekben, október és november folyamán, de még december elején is viszonylagos nyugalom volt. Az Állatkert munkatársainak többsége úgy gondolta, a legnehezebb időszakon már túl vannak. A dolgozók figyelmét tehát elsősorban az foglalta le, hogy a bombázások során esett károkat – amennyire lehet – minél hamarabb, a téli fagyok beköszönte előtt kijavítsák. Üveget ugyan már nem lehetett szerezi, ezért az ablakokat deszkalapokkal szegezték be. Ez történt például a Pálmaház északi szárnyánál is, ahol akkoriban a krokodilok laktak.

 

Háromrészes cikksorozatunk második részében az ostrom alatt, december 13. és január 15. között történtekről olvashatnak az érdeklődők.