Csőd, árverés, átvétel 2016. március 16.

Cikksorozatunk előző részében bemutattuk, hogy a millennium után milyen nehézségek adódtak az Állatkert életében, milyen új szerződéses feltételeknek kellett megfelelnie az intézményt üzemeltető Állat- és Növényhonosító Társaságnak, és hogyan került egyre nehezebb helyzetbe. A főváros által a területért cserébe kért megemelt bérleti díjat, az egyéb szerződéses kötelezettségek teljesítéséhez szükséges beruházásokat, illetve a napi fenntartás költségeit csak akkor lehetett volna kigazdálkodni, ha a fizető látogatók száma továbbra is a millennium évéhez hasonlóan magasan marad. A közönség azonban egyre kisebb számban látogatott el az Állatkertbe, aminek mindjárt három oka is volt.

Az egyik, hogy eleve általános tapasztalat volt a látogatóforgalom csökkenése minden más helyen is. A millenniumi forgatag rengeteg látnivalójával „jóllakott” a közönség, ráadásul sok családnak éppen a századforduló táján fordult rosszabbra az anyagi helyzete. 1901 januárjában még kenyérosztást is kellett tartani a szegényeknek a fővárosban, amelyre a megelőző években nemigen volt szükség és ezért példa sem nagyon. A másik ok az volt, hogy az Állatkert egyre kevesebbet tudott költeni új, érdekes állatok beszerzésére, így a látnivaló nem tűnt eléggé csalogatónak a nagyobb tömegek számára. Harmadjára pedig azt is érdemes megemlíteni, hogy az Állatkert területén különféle bérleti szerződések alapján működő látványosságok is megtették a hatásukat: igaz, hogy a bérleti díj a társasághoz folyt be, de ezek a programok a látogatók egy részét elszívták a tulajdonképpeni Állatkerttől, más részüket pedig eleve távol tartotta az egész környéktől.

Ráadásul ebben a drámai helyzetben már nem lehetett támaszkodni az Állatkert alapító atyáira sem. Xántus János, aki ugyan csak a kezdeti időszakban volt igazgató, de a társaság munkájában évtizedeken át továbbra is részt vett, már 1894-ben elhunyt, s ugyanebben az évben Szabó József, a társaság elnöke is elhalálozott. Az 1873-ban kinevezett igazgató, Serák Károly a századfordulón még életben volt, de betegsége miatt egyre kevésbé tudott részt venni az ügyek irányításában, így 1903-tól Lónyay Géza vezette a kertet megbízott, majd Serák 1906-os halála után már kinevezett igazgatóként. Az ügyek gyakorlati vitelét azonban egyre inkább Reymetter Árpád vette át, aki az Állatkertben pénztárosként, titkárként és háziügynökként működött, majd később, állatkerti pályafutását követően lovardatulajdonos lett és egy látványosság-vállalatot is működtetett. De 1907-ben az Állatkert útmutatója is az ő neve alatt jelent meg.

Lónyay Géza és Reymetter Árpád irányítása alatt a hiányzó bevételeket még kevesebb igazi állatkerti látnivaló mellett még több mutatványos látványossággal igyekeztek pótolni. Ma már nehéz kideríteni, hogy a jó cél érdekében, vagy inkább saját boldogulásuk előmozdítása miatt választották-e ezt az utat, de az biztos, hogy ebben az időszakban már olyan látnivalók is teret kaptak, amelyek a legnagyobb jóindulattal sem illeszkedtek az Állatkert profiljához.

Az egyik legjellemzőbb ilyen ötlet az volt, amikor a kert vezetése megállapodást kötött két bankárral, Krausz Simonnal és Bettelheim Mórral, akik bikaviadalt kívántak szervezni az Állatkert területén. Az 1904 nyarán megtartott viadalok ugyan messze nem voltak azonosak a régebbi pesti vásárokban időnként megtartott kegyetlen állatheccekkel, sőt, a klasszikus ibériai corridától is eltértek annyiban, hogy nem jártak az állatok pusztulásával. Ezzel együtt az állatkerti bikaviadal igencsak megosztotta a kor közvéleményét. Igaz ugyanakkor az is, hogy a pestieket még jobban foglalkoztatta az a kérdés, hogy vajon mit kezdenek a spanyol torreádorok a magukkal hozott spanyolhoni toro bravóknál jóval nagyobb termetű szimentáli és magyar szürke bikákkal. Kísérletet is tettek néhány állattal, amelyek báró Sennyei István pácini birtokáról származtak, de sem Gyémánt, sem Betyár nem volt hajlandó magát belerángatni holmi viadalba.

Az egyik toro bravo viszont már az egyik első előadás alkalmával megsebesítette a provence-i matadort, Ambroise Boudint, aki II. Pouly néven volt ismert akkoriban. A lábán megsérült Pouly egy kis időt kórházban töltött, de az utolsó előadásokon már újra fellépett, sőt, a közönség érdeklődését felszítandó elhíresztelték, hogy a július 14-i viadalon a korábbi alkalmaktól eltérő módon meg is fogja ölni a bikát, éppen azt, amelyik megsebesítette. A teltházas előadáson azonban végül mégsem folyt vér, mert amikor a matador a várva várt viadal előtt elővette az espadát, vagyis azt a spádét, amivel a bikának a kegyelemdöfést szokták megadni, a rendőrség leállította az előadást, az espadát pedig elkobozták Pouly-től. Hiába követelte a lelátók közönsége a bika halálát, a hatóságok ezt már nem engedték. Ezzel vége is lett a két bankár vállalkozásának.

A bikaviadal persze csak egy epizód az Állatkertnek ebből a korszakából, amikor a legelképesztőbb módol igyekeztek bevételre szert tenni, hogy a csődöt elkerüljék. Egy idő után már a „kreatív könyvelés” is elharapódzott, s egyre többen voltak elégedetlenek az Állatkert viszonyaival. Lung György fővárosi tanácsnok már 1903-ban vizsgálatot szeretett volna, 1904-ben Sümegi Vilmos még az Országgyűlésben is interpellált ebben az ügyben. Végül 1906-ban Andrássy Gyula belügyminiszter 108.346-os számú leiratában el is rendelte a vizsgálatot. A dolog vége az lett, hogy a belügyminiszter 1907. február 23-i 613/V. számú rendeletével feloszlatta az Állat- és Növényhonosító Társaságot, illetve ennek nyomán megindították a csődeljárást is.

A működtető társaság feloszlatása és a csőd azonban nem jelentette magának az Állatkertnek is a végét. Az akkor már negyven esztendeje létező intézményt ugyanis a nagyközönség nemcsak megszokta, hanem meg is szerette, és továbbra is igényelte a fenntartását. Így gondolkodott maga Andrássy Gyula is, aki a vizsgálat kapcsán azt javasolta, hogy más európai nagyvárosok mintájára Budapest maga vegye át az intézmény fenntartását.

Ez a kijelentés fontos mérföldkőnek tekinthető a magyarországi állatkertészet történetében. Korábban ugyanis az volt a helyzet, hogy bár az állatkertet, mint intézménytípust a művelt emberek általában fontos kulturális és társadalmi küldetéssel bíró intézménynek tekintették, az nem nagyon merült fel, hogy egy ilyen kulturális intézmény fenntartását – a múzeumokhoz, könyvtárakhoz hasonlóan – közfeladatnak tekintsék. Ekkor merült fel először hivatalosan, hogy egy ilyen intézmény fenntartásáról voltaképpen közpénzből kellene gondoskodni. Az igaz megvallva persze a felszín alatt korábban is motoszkálhatott hasonló gondolat. Az 1896-os szerződésben a főváros által megfogalmazott követeléseket ugyanis sokan hajlamosak úgy értelmezni, hogy a városatyák a sok vásári látványosság miatt ekkorra már inkább bevételi forrásként, és nem pártolandó kulturális intézményként tekintettek az Állatkertre. De a háttérben lehetett olyan szándék is, hogy előbb-utóbb egyébként is a főváros ellenőrzése alá akarták vonni az egész intézményt.

Akárhogy is, az Állatkert végül a fővárosé lett. Az átvétel a gyakorlatban úgy történt, hogy az Állatkert területe már kezdettől a fővárosé volt, az 1896-os szerződés alapján az épületek nagy része is a város tulajdonába ment át, a többi vagyont pedig, amely az 519 egyedre menő állatállományban és néhány egyéb vagyontárgyban öltött testet, szabályos árverésen vásárolták meg. A vagyont Karácsonyi Jenő ügyvéd a főváros által kirendelt csődtömeggondnokként 51 ezer koronára értékelte, de nem annyira a leltári, vagy a valós belső érték alapján, hanem elsősorban azért, mert ennyi kellett a hitelezők követeléseinek kielégítéséhez. Az árverésen tehát ez volt a kikiáltási ár. S mivel más licitáló nem volt, az elárverezett vagyon kikiáltási áron jutott a főváros tulajdonába. Az 1907. szeptember 26-án aláírt adásvételi szerződés alapján egyéb költségeket is felszámolva végül pontosan 56.181 koronát és 90 fillért fizetett Budapest Székesfőváros, s ezzel mindenestül az Állatkert tulajdonosa és fenntartója lett, mind a mai napig tartó érvénnyel.

A feloszlatott Állat- és Növényhonosító Társaság utolsó éveinek summáját a legjobban talán Magyar Elek, a neves újságíró és gasztronómiai szakíró fogalmazta meg 1920-ban, Pesti históriák című karcolat-gyűjteményében:

„Egyik üzleti próbálkozás a másikat hajszolta, a legtöbb sikerült is, de – másoknak. Az állatkert a sok kísérletezésben kiszorult önmagából, pusztulni kezdett, csapás csapás után érte, a Jónáson kívül már alig volt négylábú lakója, a pesti élc azt hirdette, hogy vasárnaponként hordárokat bújtatnak a kimúlt oroszlánok bőrébe Potemkin-fenevadaknak. A közönség eljárt a Vampeticsbe, a cirkuszba, ősbudába, de magától az állatkerttől hovatovább elszokott. Serák meghalt, utóda Lónyai Géza nem tudott már lendíteni a dolgokon, végre is beleszólt a kormány, feloszlatta a nemes felbuzdulással alapított társulatot, mindent átvett a főváros s milliós költséggel, de igazán nagy stílusban, Hagenbeck modorában 1912-ben megnyitott a régi helyett az új állatkertet.”