Nehéz esztendők 2016. március 10.

Cikksorozatunk előző részében 1896-ig, azaz a millennium évéig jutottunk el, amely az Állatkert történetében igen sikeres esztendő volt. Bár a kert tulajdonképpeni területének csaknem felén nem kifejezetten állatkerti látványosságokat láthatott a közönség (hiszen az Ős-Budavár és a cirkuszépület foglalta el ezeket a területeket), de ezek jelentős bevételeket hoztak a kertet fenntartó társaságnak. Ráadásul magát az Állatkertet is sokan látogatták, s a bevételekből futotta új állatok vásárlására, a kert szépítésére, s az összes korábbi adósság visszafizetésére is.

A millennium évét követő egy évtizedes időszakban azonban nagyot fordult az Állatkert sorsa: kifejezetten szűkös esztendők következtek. Ennek oka néhány olyan tényezőben keresendő, amely a millennium évét megelőző időszakra vezethető vissza. Az egyik ilyen ok az volt, hogy az Állatkertet fenntartó Állat- és Növényhonosító Társaság eredeti célkitűzéseivel szemben az állatok és növények bemutatása, az ismeretterjesztés és a honosítás mellett a kert területének igen jelentős részén egészen másfajta tevékenység folyt: egymást érték a mutatványosok, cirkuszi műsorszámok, sőt, egy valóságos mulatónegyed is terpeszkedett az Állatkert számára kijelölt telek jó egyharmadában. Kétségtelen, hogy ezek nagy részének a társaság kényszerűségből, a hiányzó bevételek pótlása érdekében engedett teret, s a számítás egy ideig nagyszerűen be is vált. Az 1896-os év 478 ezer koronás bevételéből az állatkerti jegyek eladása önmagában csak 140 ezer koronát tett ki. Csaknem 98 ezer korona folyt be a látványosságokból és bemutatókból, 50 ezer korona az Ős-Budavárából, 168 ezer korona (!) pedig a vendéglő bérátalányából. Ugyanakkor a klasszikus állatkerti bemutatás némiképp háttérbe szorult, s magára az Állatkertre is egyre kevésbé közhasznú szervezetként, hanem inkább üzleti vállalkozásként tekintett a közvélemény. Ez a szemlélet jelent meg a városatyák körében is, s ez komolyan érintette a harmincéves szerződés megújítását.

Amikor ugyanis az Állatkert még 1866-ban megnyílt, a Pest szabad királyi város tulajdonában álló terület átengedése tárgyában harminc esztendőre kötöttek szerződést, amelynek alapján a területért csupán jelképes összeget, évi egy aranyat kellett fizetni. Az alapításkor ugyanis a város ezzel a jelképes összegben megállapított bérleti díjjal igyekezte támogatni az újonnan létrejött intézmény közhasznú törekvéseit. A sok mutatványost és egyéb bemutató látva azonban a városatyák egyre inkább úgy vélték, hogy az Állatkert már nem annyira közhasznú intézmény, hanem egyszerű népszórakoztató látványosság, s ilyenformán nincs ok arra, hogy csupán jelképes bérleti díjat fizessen. Az újabb harminc évre megkötendő szerződésben tehát a főváros már jelentős bérleti díj megfizetését kötötte ki, ráadásul a szerződésbe bekerült néhány további súlyos feltétel is.

A szerződés meghosszabbítása fejében az Állatkert köteles volt egy új, szilárd szerkezetű vendéglőt felépíteni, amely tulajdonjogi szempontból azonnal a főváros tulajdonába került, a társaságot csupán a használati jog illette meg. További feltétel volt a díszes vaskerítés kiépítése a főbejárattól mindkét irányban, a kert még rendezetlen részeinek modern parkosítása a társaság költségén, de fővárosi felügyelettel, valamint kikötés volt az is, hogy ha a társaság a területen álló cirkuszépületet megvásárolja, annak tulajdonjoga is a fővárost illeti, az Állatkert csak a használatra kap jogot a szerződés értelmében.

Az új szerződés előkészítése – a főváros által diktált feltételek mellett – már 1893-ban megkezdődött, bár maga a végleges szerződés 1896. április 25-én került aláírásra. Az abban foglalt kötelezettségeket az Állat- és Növényhonosító társaság nagy nehezen tudta teljesíteni.

Az 1866-ban épült eredeti vendéglőt 1888 decembere óta bérlő Wampetics Ferenc már 1893-ban azt vetette fel, hogy az új vendéglő építésének költséges munkálatait saját maga viselné, ha ezért cserébe az Állatkert meghosszabbítaná vele a szerződést, méghozzá alacsony bérleti díj ellenében. Erre a társaság különösebb vita nélkül ráállt, hiszen így legalább a főváros ezen súlyos feltételét sikerült teljesíteni. Az új étterem felépítése, amelyet később a Gundel család vett át, s amely ma is áll, 168 ezer koronába került.

A díszes vaskerítés a főbejárat környékén, illetve az ugyancsak díszes deszkakerítés a Szondi utca felőli oldalon szintén elkészült, erre az Állat- és Növényhonosító Társaság 14.195 koronát és 39 fillért költött. A parkosítással kapcsolatos feladatokat csak részben sikerült elvégezni, erre 1902-ig 45.213 koronát és 40 fillért fordítottak. A cirkusz épületét Wulff Edétől kereken 100.000 koronáért váltották meg. Ennyi pénze persze egyszerre nem volt a társaságnak, az összeget a bérleti díj felének elengedésével, illetve részletekben törlesztettek, de ebből 1903-ban még mindig volt 613 korona hátralék. Ráadásul a cirkuszépületet át is kellett alakítani, ami további 8350 koronába került. Így a következő harminc évre szóló szerződésben foglalt kötelezettségek teljesítésére – készpénz vagy elmaradt bevétel formájában – több mint 300 ezer koronát áldozott az Állat- és Növényhonosító Társaság. A probléma csak az volt, hogy ezt az összeget, illetve a területért számolt új, magasabb bérleti díjat ki is kellett termelni valamiből.

Ez azonban egyáltalán nem volt könnyű feladat, hiszen a millennium éve után a látogatottság látványosan csökkent. A korabeli leírások arról számolnak be, hogy 1896-ban annyi volt a látványosság, hogy kis túlzással „meg is csömörlött belé” a publikum, így sok helyen a forgalom visszaesését tapasztalták. Ráadásul a kevés forrás mellett az állatkerti látnivalók gyarapítása is nehézségekbe ütközött. 1897-ben még 1016 különféle állatot vásároltak 28.680 forint (vagyis 57.360 korona) értékben (köztük 4 oroszlánt, 1 tigrist, 3 leopárdot, 129 majmot, 1 vombatot és 2 „rókás zsebőköt”, vagyis rókakuzut), 1898-ban azonban már csak 633 állat beszerzésére futotta 10.518 forintért (köztük 2 gepárd, 1 hiéna, 2 maláj medve és 3 kenguru). A következő években tovább csökkent az állatbeszerzés, s a társaságnak már több állatkereskedő felé volt tartozása is.

A legnagyobb gondot azonban nem is annyira az állatok utánpótlása jelentette, hiszen időnként még ajándékba is érkezett egy-egy példány. Ferenc József 1900-ban például személyesen adományozott egy fiatal elefántbikát: a Sziám nevű állat egészen a második világháborúig volt az Állatkert lakója. A fenntartási költségeket azonban egyre nehezebb volt kigazdálkodni. Az Ős-Budavára ugyan jelentős bevételt hozott, 1902 végéig összesen 306 ezer koronát, de ezt az összeget mind elvitte a főváros által megkövetelt feltételek teljesítése. Miután az Ős-Budavár bezárt, ez a forrás is elveszett a társaság számára.